1987. április 17.
(Nagypénteken a Szentmise végén a pap virágokat osztogat, amelyek Jézus sírját borították. Csokrokat ad az embereknek. Én csak három szál virágot kaptam. Ezt egy jelnek vettem Istentől, amellyel a Szentháromsággal kapcsolatos kérdésemre emlékeztet.
Két nap telt el, és nem írtam, amit rettenetesen hiányoltam. Amikor írok, mintegy elmélkedésbe merülten, kapcsolatba kerülök Istennel, és igen erősen érzem Őt.)
Istenem, milyen hosszú idő volt ez!
Milyen hosszú?
Két nap!
Két nap, Vassula? És Én, aki évekig vártam rád, mit mondjak?
Szólni sem tudok Jézus, sajnálom, hogy megbántottalak. Bocsáss meg!
Jöjj, megbocsátok neked. Mindössze annyit kérek kedves lelkeimtől, hogy adják át szívüket Nekem, csupán néhány pillanatra, és engedjék, hogy beléjük öntsem túláradó Szeretetemet!
(Jézus akkora szeretettel és gyengédséggel mondta ezt! Amikor Isten közeledik hozzám, hogy egy fontos hosszú üzenetet adjon, akkor az ördög vagy a hozzá tartozók megtámadnak. Fizikailag nem érzékelem őt, ebben a vezetésben egyedül az megengedett számára, hogy írásban megmutatkozzon, és így zaklasson és átkozzon engem.113 Mivel Isten megtanított, hogy felismerjem a különbséget és szavait, ezért általában még azelőtt elkerülöm, hogy befejezné a szavát. Ha nem veszem észre, akkor Isten megállítja a kezemet és nem tudok írni. Ezek a támadások mindig erősebben, amikor Isten fontos üzenetét kell leírnom. Mostanra felismertem ezt a rendszert, úgyhogy nem adom fel, bár néha reménytelenül érzem magam.)
