1992. november 15.
„Ha mérlegre tudnám tenni bánatomat, és minden bajomat megmérhetném, tenger homokjánál nehezebbet nyomna. Azért vétettem el szavaimat.”1
Megborzadok a félelemtől,
ha arra gondolok, hogy esetleg tévedek!
Tisztátalanul fogok Előtted állni, Istenem?
Pedig gyökeret vertem Benned.
Láttam, hogy itt állsz csendben,
kinyújtott Kézzel,
mint aki alamizsnát remél.
Majd Hangot hallottam.2
Egy Nevet3 mondtak,
és lelkem Atyám karjába roskadt.
Ó Istenem, mennyire szeretlek!
Gyermekem, gyermekem… mennyire szeretlek, Én, az Úr! Könnyek szöknek a szemembe, úgy szeretlek… ne hallgass tovább az ördögre, aki igyekszik tönkretenni mindazt a jót, amit adtam neked.
Higgy az Én Szeretetemben! Én sohasem foglak elhagyni téged4… soha.5 Fogadd Békémet, ezt a Békét, amelyet Én adtam neked, és tudd gyermekem, hogy sohasem fogsz az Én Szeretetemnél nagyobb szeretettel találkozni… Ó gyermekem, kapaszkodj ruhám szegélyébe! Itt vagyok, és veled vagyok.
