(El akartam menni, hogy a lelkészért engeszteljek, ahogy a Szűzanya kérte tőlem. Később felhívott unokatestvérem, Ismini és azt mondta, hogy elutaznak Olaszországba, Torinóba, és megkérdezte, volna-e kedvünk velük menni. Azt gondoltam, hogy végül is mindig az volt az álmom, hogy odamenjek és meglátogassam azt a katedrálist, amelyben a Szent Leplet őrzik. Jézus ezt is elrendezte nekem. El akartam menni.

Unokatestvérem abba a szállodába vitt bennünket, ahol rendszerint megszállnak. Torino óriási város, de a mi szállodánk csupán 500 méterre volt attól a helytől, ahová igyekeztem! Jézus könnyűvé tette számomra az utat. Szombat délben érkeztünk meg, és én rövidesen elmentem a katedrálisba. Mély benyomást tett rám. A Szent Lepel fent, a katedrális kupolája alatt volt. Azt gondoltam, hogy most látom a Legszentebb helyet. Béke és Szentség uralkodott abban a kupolában; magamban is ezt éreztem; csodálatos volt.

Később visszamentem a szállodába. Este lett, mire unokatestvérem visszajött a bevásárlásból. Siettem, hogy elmondjam neki, hol voltam, de ő szinte repülni látszott felém. Nem akart meghallgatni engem, azt akarta, hogy én hallgassam meg őt, mert csodálatos volt, amit látott és felfedezett.

Így szólt: „Vassula, ott azon az úton, amelyen már százszor is végigmentünk az évek folyamán, még sohasem láttam Szűz Mária szobrát. Pedig hatalmas szobor! Legalább három méter magas. Olyan gyönyörű: ruhája sűrűn redőzött, és kék köpenye van. Olyan szép volt, és kitárta karjait, mintha meg akarná ölelni az egész világot. Oda kell jönnöd, hogy megnézd. Elmentél előtte, és nem láttad őt? Mindkét oldalán gyönyörű, fényes, vörös, selyem függöny volt.” Azt feleltem, hogy jártam ott, de csak egy régi, felerészben piros, felerészben sárga függönyt láttam ott. Ő is azt mondta, hogy éveken át nem vette észre. Én nem láttam ott szobrot.

Másnap, vasárnap azt akarta, hogy menjek oda, és nézzem meg azt a hatalmas szobrot. Azt mondtam, hogy csak azután, hogy elviszem őt a katedrálisba, ahol a Szent Lepel található. Így ő jött velem. Vasárnapi mise volt éppen. Fél órát maradtunk és miután meggyújtottunk egy gyertyát, elindultunk Szűz Mária nagy szobrához. Odaértünk, és unokatestvérem majdnem elájult! Mert nem volt ott a nagy szobor, de még kicsi sem. Nem volt ott fényes, vörös függöny. Csak a megszokott, viseltes, sárga-vörös függönyök voltak ott. De szobor nem volt. Nem értette a dolgot. De én igen. A függönyök mögött egy belső kapu volt. Kinyitotta és bent egy templomban találtuk magunkat. Azt mondtam neki: „Egyedül csak emiatt utaztunk Torinóba, hogy ebbe a templomba jöjjünk engesztelni, amelyet Szent Domonkos templomának hívnak. Szűz Mária temploma. Az a gyönyörű szobor, amelyet láttál, csak arra szolgált, hogy idevonzzon és idehozzon bennünket. Édesanyánk hívott ide bennünket. Ő adta neked a látomást saját magáról szobor alakban, olyan nagy szobor alakjában, hogy nagy hatással legyen rád, és ezért idehívj bennünket. Azt kívánja a Szűzanya, hogy gyújtsunk gyertyát templomában engesztelésül a lelkész szavaiért.” Bementünk, és gyönyörű szép templomban találtuk magunkat. Éppen mise volt. Ott maradtunk a végéig. Előre mentünk Szűz Mária és a gyermek Jézus arany szobrához, és ott gyújtottuk meg a gyertyát Jézushoz imádkozva, hogy bocsásson meg nekünk és neki.)