1986. december 4.
(Még mindig az átéltek hatása alatt állok, és súlyos kétely gyötör. Miképpen lehetséges mindaz, ami velem történik? Hogyan lehet az, hogy írás közben nem tudom ellenőrzésem alatt tartani a kezem? Mintha külső erő mozgatná. Azért kételkedem, mert túlságosan realista vagyok. Pedig mindez velem történik! Össze vagyok zavarodva…)
Én vagyok itt! Én vagyok az, Jézus. Leányom, ne felejtsd el, lélek vagy, és Én is Lélek1 vagyok, és Szent. Benned élek és te Énbennem. Maradj Bennem! Én, Jézus mindig veled vagyok, értsd meg ezt! Légy az Én Világosságomban, mert Én vagyok a Világosság, tőlem tudást kapsz, és fejlődni fogsz.
Meggyőztél, hogy Te vagy az. Elérted azt, hogy szeresselek, és meggyőztél arról, hogy Te vagy az, aki velem ily módon találkozol. Meghódítottál. Azt is tudom, hogy nem vagyok skizofrénebb, mint a világon bárki más, és csak annyira vagyok lelkileg beteg, mint bármelyik pszichiáter. Azt is tudom, hogy mindez nem az ördögtől való, amióta megtapasztaltam, hogy amikor támad, gyötrelmeket és nyugtalanító érzéseket kelt bennem.2 Nem önszántamból fogadtam el hívásodat, hiszen teljesen távol voltam Tőled! Te, Te akartad ezt, Istenem. Nem sajnálom, hogyan is sajnálhatnám, hiszen már meghódítottál!
Gyermek, felemeltelek, és képessé tettelek arra, hogy Velem légy. Megtanítottalak arra, hogy szeress Engem! Boldog vagy, hogy így lehetsz Velem?
Ó, igen!
Teljes Szívemből megáldalak.
