1993. március 1.
„Ha szavaid elém kerültek,
csak úgy nyeltem őket;
kedvem telt szavadban
és öröme szívemnek.
Mert a Te Nevedet viselem,
Uram, Seregek Istene!”1
Lefátyoloztam szememet,
és nem láttalak sem Téged,
sem Ragyogásodat és Dicsőségedet.
Sötétségem legmélyén
hirtelen Világosság gyúlt,
melynek ragyogásán ámulva
és meglepődve megtántorodtam,
és a Te Lelked legyőzte a fásultság lelkét,
amely lelkemben tanyázott,
és nem lélegzett többé bennem.
Láttam, amint itt állsz csendben…
és úgy tűnt, mintha ismernélek Téged,
Kedvesem.
Majd szólásra nyitottad Ajkad,
Nevet adtál nekem, és azonnal meggyógyult
lelkem emlékezete.
Lehullott szememről a fátyol,
lelkemet Atyám Karjában találtam.
Ó Istenem! Milyen Drága vagy nekem!
2Szent vagyok.
Megmondtam, hogy meg foglak tisztítani, új szívet adok neked, és új lelket helyezek beléd. Leveszem lelkedről a fásultság lelkét és az Én Lelkemet adom neked. Azon a napon megesküdtem, hogy Enyémmé teszlek. Megesküdtem, hogy meggyógyítalak, hogy mint a fa, teremj gyümölcsöt népem számára. Megesküdtem, hogy jóllakatom az éhezőt és minden szájat. Igen! Megesküdtem arra, hogy eljövök hozzád, feléd fordulok, hogy megműveljelek és Semmiségedben vessem el Dicsőségemet.
És most Én, az Isten, mindörökre beköltöztem lelkedbe. Prófétálj tehát félelem nélkül! Menj el a kiszáradt csontokhoz, és Én húst adok nekik, lélegzetet adok nekik, hogy dicsérjenek és dicsőítsenek Engem. Igen, rálehelek a halottakra, hogy éljenek és így kiáltsanak: „Ki olyan, mint az Isten?” Emlékeztetni fogom őket arra, hogy nem találnak nagyobb szeretetet Teremtőjük szereteténél.
