1987. június 27.
(Most már értem: kettészakítottak. Testem mozog, de lelkem nincs benne. Istenem, elvitted a lelkemet. Úgy éreztem magamat, mint egy holttest, teljesen elszakadva. Tapasztalt már olyat valaki, hogy mialatt ébren van és tudatánál, mindig csak Istenre gondol? Megtapasztalta-e bárki Isten jelenlétét a nap 24 órájában minden nap, és több mint egy éven át? És abban a percben, amikor figyelmem kezdett elterelődni, államat egy kéz megfogta és visszafordította Jézus mosolygó arca felé. Én magam is csodálkozom azon, hogyan tudok még más tennivalókkal is megbirkózni.)
Vassula, éppen most tettem szívedet1 az Én Szívembe. Jahve vagyok, és szeretlek! Ringasd Szeretetemet! Teremtményem, maradj Teremtőd kegyelmében!
Hogyan, hogyan tudnék kegyelmedben megmaradni?
Szentté kell lenned.
Hogyan lehetek szentté?
Ha forrón szeretsz Engem.
Akkor, ha az az akaratod, segíts, hogy az legyek.
Segítek neked, fogadd áldásaimat. Sohasem fogok olyat kérni tőled, ami ártana neked, emlékezz erre mindig!
Jöjj! Feltárom legmélyebb és legbensőbb kívánságaimat. Engedd meg, hogy beléd véssem őket, kicsim.
